Nem lehet tisztán jellemezni még most sem,
Azt a számtalan érzelmet mely egy szív magába rejtett.
Az emberek mind romlottak, irigyek és önzőek,
Ő ezt világosan tudta, sejtette, érezte.

Számtalan olcsó próbálkozás a lakattal, láncokkal,
Mintha holmi cérna szál volna; szakadtak.
Voltak falak, lesznek, s maradnak,
Mégis vannak, kik túl gyorsan bent ragadtak.

Van egy szív, mi keveseknek nyílik igazán,
De őszintén remél, bízik, vissza vár.
Nincs vörös fonál, nem köttetett ígéret,
De minden erejével veled marad, s szeret egy életen.

A legtöbben ugyan semmibe veszik,
De ő minden erejével küzd, próbálkozik.
Nem kér cserébe mást, nem kell hogy belé láss,
Csak engedd magadhoz, figyeld, ne bántsd.

Mit sem ér szemében a szó: " Szeretlek. "
S az ígéret? " Örökké Veled leszek. "
Ha egyszer megérinted ott vége, nem enged,
Megkapod a kulcsot, de te szabadon dönthetsz;
Elereszted, s vagy, esetleg; ..viszont szereted.?

Tudom, hogy ott lapul a sötétben.
S talán csak arra vár, hogy még egyet lépjek.?
Gerincemen végig fut a szörnyű láz,
Megteszem a lépést, és máris kitör a frász.
Agyam végtagjaimmal együtt ledermed,
Szívem tele lesz félelemmel,
Torkomban levegővételnél nő a gombóc,
Tudom, hogy ez lesz az utolsó..

Testem tompa puffanással hull a padlóra,
S a csendben szívemet egy árny tépi darabokra..

Amikor az elmúlt év decemberében John Thorntonnak megfagyott a lába, társai kényelmes tábort készítettek neki, mindennel ellátták, maguk pedig továbbhaladtak a folyón egy tutajra való fatörzsért, amit le akartak úsztatni Dawsonba. Thornton még akkoriban is sántikált egy kicsit, amikor Buckot megmentette, de hogy az idő egyre melegebb lett, ez a kis bicegése is elmúlt. S Buck ott maradt vele a folyó partján, a hosszú tavaszi napokon, nézte a rohanó vizet, lustán hallgatta a madarak énekét és a természet zümmögését; s így lassacskán visszatért az ereje.

Háromezer mérföld után igen-igen jólesik a pihenés, és be kell vallani, hogy Buck ellustult, miközben a sebei begyógyultak, izmai ismét kidomborodtak, s a hús megint rárakódott a csontjaira. Egyébként mindannyian lustálkodtak - Buck, John Thornton, Skeet és Nig -, várták a tutajt, amelyen majd leúszhatnak Dawsonba. Skeet hosszú szőrű ír vizsla volt, kis termetű állat, s hamarosan összebarátkozott Buckkal, aki halálos gyöngeségében nem tudta visszautasítani a közeledését. Skeetben megvolt az orvosi hajlam, mint egynémely kutyában; s ahogy az anyamacska nyalogatja kölykét, úgy nyalogatta és tisztogatta ő is Buck sebeit. Minden reggel, miután Buck jóllakott, Skeet odament, és elvégezte önként vállalt feladatát, végül már Buck maga járt el hozzá ápolásért, akárcsak Thorntonhoz. Nig is éppoly barátságos volt, bár kevésbé mutatta - hatalmas fekete kutya, angol véreb és szarvasűző keveréke, nevető szemű és végtelenül jóindulatú.

Buck meglepetésére ezek a kutyák nem féltékenykedtek rá. Úgy látszott, hogy ők is éppoly kedvesek és jószívűek, mint John Thornton. Amikor Buck megerősödött, mindenféle mulatságos játékokra csábították, s még Thornton sem állhatta meg, hogy ne csatlakozzon hozzájuk; így telt el Buck lábadozása, s azután új élet kezdődött. Szeretet, igazi szenvedélyes szeretet most lángolt fel benne először életében. Ilyesmit sohasem érzett Miller bíróéknál, a verőfényes Santa Clara-völgyben. A bíró fiainak, akikkel együtt vadászott és kóborolt, csak a munkatársa volt; a bíró unokái mellett a díszőrség szerepét töltötte be; magához a bíróhoz pedig afféle méltóságteljes, előkelő barátság fűzte. De a szeretet, amely lázas és éget, amely imádat és őrület, azt csak John Thornton ébresztette fel benne.

Ez az ember megmentette az életét, ami nem kis dolog; de ráadásul még eszményi gazda is volt. Mások kötelességérzetből vagy üzleti szempontból gondoskodtak a kutyáikról; ő úgy gondoskodott róluk, mintha a gyerekei volnának, mert nem tudott másképpen viselkedni. De nemcsak gondoskodott róluk. Sohasem mulasztotta el, hogy barátságosan üdvözölje őket, vagy egy tréfás szót ne szóljon hozzájuk, s ha leült, és hosszan elbeszélgetett velük ("dumálgatunk egy kicsit" - mint mondotta), maga is éppúgy élvezte a "dumát", mint a kutyák. Volt egy szokása: esetlenül kezébe vette Buck fejét, fölébe hajolt, homlokát odanyomta a homlokához, előre-hátra cibálta, s közben csúnya szavakat mondott neki, melyekről Buck tudta, hogy a szeretet szavai. Buck nem ismert nagyobb gyönyörűséget ennél a durva ölelésnél, ennél a szitkozódó, dünnyögő hangnál, és valahányszor Thornton előre- vagy hátrarángatta a fejét, úgy érezte, hogy túláradó boldogságában a szíve szakad ki a testéből. S amikor elengedték, talpra ugrott, a szája nevetett, a szeme mindennél ékesebben beszélt, torkában valami kimondhatatlan vallomás rezgett, s így maradt mozdulatlanul, John Thornton pedig felkiáltott elragadtatásában: "Isten bizony! Épp hogy meg nem szólalsz!"

Buck sokszor úgy fejezte ki szeretetét, hogy csaknem fájdalmat okozott vele. Gyakran elkapta Thornton kezét, és olyan erősen megszorította, hogy utána még jó ideig látszott a fogak nyoma. S amiként Buck tudta, hogy a szitkok a szeretet jelei, úgy tudta a férfi, hogy ez a látszólagos harapás a simogatást jelképezi.

Buck azonban a legtöbbször rajongó nézéssel fejezte ki szeretetét. Bár megőrült a boldogságtól, ha Thornton hozzáért, vagy szólt hozzá, nem futott az ilyen gyöngédség után. Skeet oda szokta dugni az orrát Thornton keze alá, és addig bökdöste, amíg meg nem simogatták; Nig is gyakran odasompolygott, és ráfektette nagy fejét Thornton térdére - de Buck megelégedett azzal, hogy messziről bámulja. Néha órák hosszat feküdt Thornton lábánál, feszülten, figyelmesen felnézett az arcába, nem vette le róla a szemét, tanulmányozta, mohó érdeklődéssel leste minden kifejezését, minden rezzenését és mozdulatát. Ha pedig úgy adódott, hogy messzebb feküdt, oldalt vagy mögötte, csendesen bámulta az ember körvonalait vagy a mozgását. S olyan szoros kapcsolatban éltek, hogy Buck szemének erejétől John Thornton gyakran hátrafordult, némán viszonozta Buck pillantását, és szeméből a szíve sugárzott, akárcsak Buck szeméből a Buck szíve.

Megmenekülése után hosszú ideig Buck nem bírta elviselni, hogy ne lássa Thorntont. Attól a pillanattól fogva, hogy kilépett a sátorból, egészen addig, amíg vissza nem ment, Buck szorosan a sarkában maradt. Amióta északra került, sorra cserélődtek a gazdái, s így kialakult benne az a félelem, hogy egyetlen gazda sem lehet állandó. Rettegett attól, hogy Thornton éppúgy kilép majd az életéből, mint Perrault és François és a skót félvér kilépett belőle. Még éjszaka is, álmaiban, ez a félelem gyötörte. Ilyenkor erőlködve lerázta magáról az álmot, a hideg éjszakában odalopózott a sátorlaphoz, megállt és hallgatta gazdája szuszogását.

De bármilyen mérhetetlen szeretet fűzte is John Thorntonhoz, mely mintha ismét a civilizáció gyöngéd hatásáról tanúskodott volna, az ősi ösztön, melyet Észak ébresztett fel, eleven és hatékony maradt benne. A hajlék és a tűzhely évezredei során kialakult hűséget és önfeláldozást elsajátította ugyan, de megőrizte vadságát és ravaszságát is. Mintha a vadon gyermeke lett volna, aki a vadonból jött elő, hogy letelepedjék John Thornton tüze mellett, nem pedig a szelíd délvidékre való kutya, sok-sok civilizált nemzedék bélyegével. Roppant szeretete miatt nem tudott lopni ettől az embertől: de bárki mástól, bármely másik táborban egy pillanatig sem habozott, és lopásait oly ügyesen hajtotta végre, hogy sohasem érték tetten.

Pofája és teste sok kutyafog nyomát viselte, és Buck éppoly vadul harcolt, mint addig, csak még ravaszabbul. A jóindulatú Skeettel és Niggel nem kellett marakodni - amellett ők is John Thornton kutyái voltak; de az idegen kutya, lehetett akármilyen fajtájú és akármilyen bátor, csakhamar elismerte Buck felsőbbségét, vagy élet-halálharcra kényszerült rettenetes ellenfelével. És Buck nem ismert kegyelmet. Jól megtanulta a fütykös és az agyar törvényét, és minden előnyt kihasznált, nem engedte ki ellenfelét a karmai közül, ha már elindította a halál felé. Megtanulta a leckét Spitztől s a rendőrség és a postaszánok legjobb harcos kutyáitól, és tudta, hogy nincs középút. Vagy ő uralkodik, vagy rajta uralkodnak; s aki irgalmat mutat, a gyengeségét árulja el. Az ősi életben nem létezett irgalom. Vagy ha mégis, félreértették, félelemnek értették, s az ilyen félreértésekből halál származott. Ölj, vagy megölnek, falj, vagy felfalnak - így szólt a törvény, és Buck engedelmeskedett e parancsnak, amely az idő feneketlen mélyéből kiáltott hozzá.

Öregebb volt a születése óta eltelt napok és a tüdejében megfordult lélegzetek számánál. A múlt és a jelen találkozott benne, a mögötte álló örökkévalóság átlüktetett rajta ugyanabban a hatalmas ritmusban, mint a vizeken és az évszakokon. Ott ült John Thornton tüze mellett, Buck, a széles mellű, fehér agyarú hosszú szőrű bundás kutya; de ezernyi másfajta kutya árnyéka állt mögötte, félfarkasok és vad farkasok, sürgetően és buzdítóan néztek rá, vele ízlelték az ételt, ha evett, szomjaztak a vízre, amelyet megivott, vele együtt szimatolták a szelet, vele együtt hallgattak és magyarázták az erdő vad életének hangjait, megszabták a hangulatát, irányították cselekedeteit, vele együtt tértek aludni, ha lefeküdt, s vele együtt álmodtak, és néha maguk is Buck álomképei közé vegyültek.

Oly parancsolóan, ellenállhatatlanul szólították ezek az árnyak, hogy az emberiség és az emberiség igényei napról napra messzebb kerültek tőle. Az erdő mélyén egy hívó hang szólt, és valahányszor meghallotta ezt a titokzatos, izgató és csalogató hívást, lebírhatatlan vágy fogta el, hogy hátat fordítson a tűznek, a tűz körül letaposott földnek, és bevesse magát az erdőbe, s csak fusson egyre távolabb, maga sem tudta, hova vagy miért, nem is tűnődött rajta, hogy hova vagy miért, csak követte a parancsoló hívást, amely az erdő mélyén szólt. De valahányszor elért a szűz, puha földre, a zöld árnyékba, megfordult, és visszatért a tűzhöz, mert szerette John Thorntont.

Csak Thornton tartotta vissza. Az emberiség többi része nem létezett. Odavetődött utasok néha megdicsérték vagy megsimogatták: nem bánta, de mindvégig hűvös maradt; ha pedig túlzottan nyájaskodtak vele, felállt és odább ment. Amikor Thornton társai, Hans és Pete, végül megérkeztek a várva várt tutajon, Buck tudomást se akart venni róluk, amíg rá nem jött, hogy közel állnak Thorntonhoz; azután is csak passzívan tűrte őket, szíves viselkedésüket úgy fogadta, mintha ő tenne nekik szívességet. Ugyanaz a jóindulatú fajta voltak, mint Thornton, életmódjuk egyszerű, gondolkodásuk egyenes, a szemük éles; és még mielőtt beúsztatták volna a tutajt a dawsoni fűrésztelep hatalmas tavába, jól kiismerték Buckot és szokásait, s nem kívántak tőle olyan meghitt barátságot, amilyet Skeettől és Nigtől kaptak.

Thornton iránti szeretete azonban szemlátomást nőttön-nőtt. Minden halandó közül csakis ő rakhatott csomagot Buck hátára, amikor nyáron útra keltek. Bucknak semmi se volt nehéz, ha Thornton parancsolta. Egy napon (a tutaj jövedelméből felszerelték magukat, és elindultak Dawsonból a Tanana felső folyására) a három férfi meg a kutyák egy szikla taraján pihentek - a merőleges sziklafal alján háromszáz láb mélységben terült el a kopár völgy. John Thornton a szakadék peremén ült, Buck a vállánál. Egyszerre csak valami esetlen szeszély támadt fel Thorntonban, s odaszólt Hansnak és Pete-nek, figyeljék meg, milyen kísérlet következik.

- Ugorj, Buck! - vezényelte, kinyújtva karját a szakadék fölé. A következő pillanatban már ott birkózott Buckkal a sziklapárkány legszélső pontján, míg Hans és Pete nagy nehezen vissza nem húzta őket a biztonságos talajra.

- Kísérteties - mondta Pete, miután felocsúdtak, és ismét szóhoz bírtak jutni.

Thornton megrázta a fejét.

- Nem, nagyszerű, és ugyanakkor borzalmas is. Tudjátok, néha magam is félek tőle.

- Nem szeretnék annak a bőrében lenni, aki hozzád nyúl, amikor ő is a közelben van - szűrte le a tanulságot Pete, Buck felé biccentve.

- Az anyja mindenit! - tette hozzá Hans. - Én sem.

Még ugyanabban az évben Circle Cityben kiderült, hogy Pete-nek jó oka volt az aggodalomra. "Fekete" Burton, egy rosszindulatú, verekedős ember, belekötött egy zöldfülűbe a kocsmában, és Thornton békéltetően közbelépett. Buck, mint szokta, a sarokban feküdt, feje a mancsán, és feszülten leste gazdája minden mozdulatát. Burton előrelendítette az öklét, vállból, egyenesen, figyelmeztetés nélkül. Thornton megpördült a tengelye körül, s csak azért nem bukott fel, mert sikerült elkapnia a söntés korlátját.

Amit a vendégek hallottak, nem volt se ugatás, se vonítás, inkább bömbölésnek lehetett volna nevezni, s látták, hogy Buck teste felpattan a padlóról, és a levegőn át Burton torka felé röpül. Burton ösztönösen maga elé kapta a karját, s így megmentette az életét, de hanyatt esett, és Buck is rázuhant. Buck kiszabadította fogait a kar húsából, és megint a torokra támadt. Ezúttal az embernek csak félig sikerült elhárítania, és a torka felszakadt. Akkor a nézők tömege rávetette magát Buckra, és elkergette; de miközben a felcser elállította a vérzést, ide-oda ugrált, vadul morgott, minduntalan támadni próbált, s csak a fenyegető fütykösök riasztották vissza. A helyszínen azonnal "aranyásógyűlés" alakult, kimondotta, hogy a kutyának elegendő oka volt a támadásra, és felmentette Buckot. De nevét felkapta a hír, és csakhamar eljutott minden alaszkai táborba.

Később, ősszel, ismét megmentette John Thornton életét, de egészen más körülmények között. A három társ egy hosszú, keskeny, rúddal irányítható lélekvesztőt úsztatott lefelé a Negyvenmérföldes Patak egyik komisz, zuhatagos szakaszán. Hans és Pete a parton haladt, fától fáig ugrálva a csónak vékony kenderkötelével; Thornton a csónakban maradt, a rúddal segítette a siklását, és közben vezényszavakat kiáltott a partra. Buck is a parton futott, izgatottan, nyugtalanul, párhuzamosan a csónakkal, s egy pillanatra sem vette le szemét a gazdájáról.

Egy különösen veszélyes helyen, ahol az éppen csak alámerülő szirtek éle kiemelkedett a folyóból, Hans megeresztette a kötelet, s míg Thornton a sodró ár közepére kormányozta magát a rúdjával, előrehaladt a parton, hogy lefékezhesse a csónakot, ha majd túljutott a szirteken. A csónak túl is jutott rajtuk, s szinte röpült lefelé az árral, amely sebes volt, mint egy malom zuhogója; akkor Hans megfeszítette a kötelet, de nagyon is hirtelen feszítette meg. A csónak felborult, és a parthoz vágódott, Thornton pedig hatalmas ívben kiröpült belőle, s az ár elragadta a legveszélyesebb zuhatagok felé, ahol vadul háborgott a víz - a legjobb úszó sem bírt volna vele.

Buck azonban a folyóba ugrott; s háromszáz yarddal lejjebb, az őrjöngő örvények között utolérte Thorntont. Amikor érezte, hogy gazdája belekapaszkodik a farkába, a part felé fordult, és úszni kezdett, megfeszítve csodálatos erejét. De a parthoz csak igen lassan közeledtek, lefelé pedig hihetetlenül gyorsan vitte őket az ár. S alattuk hallatszott a végzetes bömbölés, ahol a vad folyó még vadabbá vált, és a víz foszlányokra szakadt, cseppekre bomlott a szirteken, amelyek úgy állták útját, mint egy hatalmas fésű fogai. A zuhatagok utolsó, meredek lépcsőfokán félelmetessé vált a sodrás, és Thornton belátta, hogy a partot nem lehet elérni. Átzúgott egy szikla fölött, testével horzsolt egy másikat, s iszonyatos erővel nekicsapódott egy harmadiknak. Két kézzel megragadta csúszós peremét, elengedte Buckot, és a habzó vizek bömbölésén át odakiáltotta:

- Eredj, Buck! Eredj!

Buck nem bírt megállni, hiába küzdött, az ár továbbvitte, nem volt visszatérés. Thornton másodszori parancsára félig feldobta magát a vízből, magasra emelte a fejét, mintha még egyszer látni akarná, majd engedelmesen a part felé fordult. Minden erejét megfeszítve úszott, s Pete és Hans éppen azon a ponton húzta partra, ahol az úszás lehetetlenné vált, és elkezdődött a pusztulás.

Tudták, hogy ilyen sodró árban csak percekig tarthatja magát az ember egy síkos szikla peremén, s amilyen gyorsan csak lehetett, visszarohantak a parton, jóval feljebbre attól a ponttól, ahol Thornton kapaszkodott. A csónak fékezőkötelét Buck nyakára és vállára erősítették, óvatosan, hogy meg ne fojtsa, és ne is akadályozza az úszásban, majd bedobták a kutyát a vízbe. Buck előrelendült, merészen, de nem elég egyenesen. Csak későn eszmélt rá hibájára, amikor már egy vonalban volt Thorntonnal, de jó néhány yard választotta el tőle, és az ár kérlelhetetlenül továbbsodorta.

Hans azonnal megfeszítette a kötelet, mintha Buck is csónak volna. A hirtelen rándítástól Buck a víz alá került, és nem is bukkant fel, amíg teste hozzá nem csapódott a parthoz, s ki nem húzták. Kis híján megfulladt; Hans és Pete rávetette magát, levegőt nyomott belé, és kinyomta belőle a vizet. Nagy nehezen talpra állt, majd visszarogyott. Thornton hangja, mintha igen messziről szólna, elért hozzájuk, s bár a szavait nem értették, tudták, hogy végső kétségbeesésében kiált. Gazdájának a hangja úgy hatott Buckra, mint a villamos ütés. Talpra ugrott, s megelőzve a két férfit, visszarohant arra a helyre, ahonnan az előbb elindult.

Megint ráerősítették a kötelet, s bedobták a vízbe, és ő megint előrelendült, ezúttal azonban egyenest az ár közepe felé. Egyszer tévedhetett, de másodszor nem esik ugyanabba a hibába. Hans eregette utána a kötelet, de nem túlságosan lazán, Pete pedig vigyázott, hogy meg ne akadjon valamiben. Buck lankadatlanul úszott, amíg éppen Thornton fölé nem ért, akkor irányt változtatott, és egy expresszvonat sebességével sodródott feléje. Thornton látta, hogy közeledik, s amikor az ár teljes erejével hozzácsapta, mint egy faltörő kost, kinyúlt, és mindkét karjával átölelte a kutya bozontos nyakát. Hans egy fához erősítve megfeszítette a kötelet, s Buck és Thornton a víz alá merült. Kapkodva, fuldokolva, egymás hegyén-hátán, súrolva a folyó hepehupás kőmedrét, zátonyokhoz és szirtekhez csapódva, végül partot értek.

Amikor Thornton magához tért, hason feküdt, s Hans és Pete vadul hintáztatta előre-hátra egy fatörzsön. Első pillantásával Buckot kereste: mozdulatlanul, látszólag élettelenül nyúlt el a parton, Nig ott üvöltött mellette, Skeet pedig buzgón nyaldosta nedves arcát és lehunyt szemét. Thornton maga is sok zúzódást szenvedett, s amikor odahozták Buck testét, és gondosan átvizsgálta, három törött bordát talált.

- Akkor hát nincs vita - jelentette ki. - Itt ütünk tábort, ezen a helyen. - S valóban ott várták meg, amíg Buck bordái összeforrtak, és folytatni tudta az utat.

Még télen, Dawsonban, Buck egy másik hőstettet is végrehajtott - talán nem is volt olyan hősies, mint az előző, de a nevét sok rovátkával magasabbra emelte az alaszkai hírnév totemfáján. E hőstettnek nagyon is hasznát látta a három férfi; pénzhez juttatta őket, felszerelést vásárolhattak, s el tudtak indulni egy rég áhított útra, a szűz Keletre, ahol még nem bukkantak fel az aranyásók. Úgy kezdődött a dolog, hogy az Eldorado kocsmában kedvenc kutyáikkal hencegtek az emberek. Különösen Buckot akarták lepipálni, mert nagy volt a híre, és Thornton makacs védekezésre kényszerült. Nem telt el egy félóra, s az egyik ember már azt állította, hogy az ő kutyája ki tud mozdítani a helyéből egy ötszáz fonttal megrakott szánt, és el is sétál vele; egy másik rávágta, hogy az övé hatszázat is elvisz; a harmadik már hétszázzal dicsekedett.

- Pfü! - mondta John Thornton. - Buck ezer fonttal is elindul.

- Kitöri a jégből? És elviszi száz yardra? - kérdezte Matthewson, az "Aranyásó Királyok" családjának tagja, aki az előbb a hétszáz fonttal kérkedett.

- Kitöri, és elsétál vele száz yardra - felelte nyugodtan John Thornton.

- No - mondta Matthewson lassan és tagoltan, hogy mindenki meghallja -, ez az ezer dollár azt hiszi, hogy nem csinálja meg. Itt van, ni. - S ezzel lecsapott a söntés pultjára egy aranyporral teli zacskót - akkora volt, mint egy nagy darab májas hurka.

Egyszerre néma csend lett. Thornton, ha nemcsak úgy a levegőbe járatta a száját, most bebizonyíthatja. Érezte, hogy arcába szökik a forró vér. Igen, a meggondolatlan nyelve most tőrbe ejtette. Nem is tudta, hogy Buck el tud-e indítani ezer font súlyt. Egy fél tonnát! Elállt a lélegzete ekkora mennyiségtől. Szilárdan hitt Buck erejében, és gyakran gondolt arra, hogy talán ennyit is el bírna húzni; de eddig még a próba gondolata sem merült fel benne, csak most, amikor egy tucatnyi ember szegezte rá a szemét, némán, várakozva. Meg aztán nem is volt ezer dollárja; s Hansnak és Pete-nek sem.

- Éppen odakint áll egy szánom, húsz zsák liszt van rajta, ötven font mindegyik - folytatta Matthewson a kegyetlen támadást -, úgyhogy amiatt nem kell törnöd a fejed.

Thornton nem válaszolt. Nem tudta, mit mondjon. Sorra belebámult az arcokba, révetegen, mint akinek megállt az agyműködése, s most keres valamit, ami újra megindítaná. Végül észrevette Jim O'Brient, a híres mammutkirályt, egykori bajtársát. Mintha ez lett volna a jel, az útmutatás, hogy tegye meg, amit álmában sem tett volna meg soha.

- Kölcsön tudsz adni egy ezrest? - kérdezte csaknem suttogva.

- Miért ne? - felelte O'Brien, s odavágott egy duzzadt zacskót a Matthewsoné mellé. - Habár nemigen bízom benne, John, hogy az állat meg tudja csinálni.

Az Eldorado nyomban kiürült, a vendégek mind kisereglettek az utcára, hogy végignézzék a próbát. A kereskedők és vadászok mind felálltak az asztal mellől, mert kíváncsiak voltak az eredményre, s ők is fogadni akarok. Több száz ember gyűlt össze a szán körül, bundásan, kesztyűsen. Matthewson szánja, az ezer font liszttel, már jó néhány órája állt ott a farkasordító hidegben (mínusz hatvan fok volt), és talpai erősen belefagytak a keményre taposott hóba. Többen felajánlották, hogy kétszeres pénzt fizetnek, ha Buck kimozdítja a szánt. Vita támadt akörül, hogy miképpen értelmezzék a "kitörni" szót. O'Brien azt állította, hogy Thorntonnak, joga van kitörni a szántalpakat, Bucknak csak a szánnal kell "kitörnie" a holtpontról. Matthewson szerint a "kitörés" fogalmába az odafagyott szántalpak kitörése is beletartozott. A fogadás tanúinak többsége Matthewsonnak adott igazat, s a nézők erre háromszoros pénzt kínáltak Buck ellen.

De senki sem fogadta el. Senki sem hitte, hogy a kutya győzhet. Thornton fejest ugrott a fogadásba, kétségek gyötörték: most, hogy meglátta a szánt, a kézzelfogható tényt, s előtte a tíz kutyából álló szabályos csapatot, amint a hóban hevert, maga is egyre lehetetlenebbnek érezte Buck sikerét. Matthewson diadalmasan nézett rá.

- Három az egyhez! - kiáltotta. - Még egy ezrest, Thornton, ilyen arányban. Mit szólsz hozzá?

Thornton arcáról lerítt a kétség, de a harci szellem felébredt benne - a harci szellem, amely fölébe kerekedik minden hátránynak, amely nem ismer lehetetlent, és süket mindenre, kivéve a csatazajt. Odahívta Hansot és Pete-et. Aranyporos zacskóik elég soványak voltak, s a három társ együtt is csak kétszáz dollárt tudott összekaparni. A szerencse már régóta nem kedvezett nekik, ez volt minden vagyonuk; de azért habozás nélkül odatették a Matthewson hatszáz dollárja mellé.

A tíz kutyát kifogták a szán elől, és Buckot állították a helyükbe, saját szíjaiban. Őrá is átragadt az izgalom, s megérezte, hogy valami nagyot kell tennie John Thorntonért. A bámuló tömeg elismerően felmorajlott, amikor meglátta nagyszerű külsejét. Tökéletes kondícióban volt, egy szemernyivel sem kövérebb, mint kellett, és százötven fontnyi súlya százötven font erőt és akaratot képviselt. Dús bundája úgy ragyogott, mint a selyem. Nyakán és vállán félig felborzolódott a sima sörény, s szinte remegett minden mozdulatára, mintha a kicsorduló életerő elevenné és tevékennyé tenne minden egyes szőrszálat. Hatalmas mellkasa, súlyos mellső lábai arányban állottak testének többi részével, bőre alatt vastag kötegekben domborodtak ki az izmok. Az emberek megtapogatták, kijelentették, hogy olyan kemény, mint a kő, s már csak kétszeres pénzt ígértek ellene.

- Az angyalát, uram! Az angyalát! - dadogta a legújabb dinasztia egyik tagja, egy tömlöckirály. - Nyolcszázat kínálok érte, uram, még a próba előtt, uram; nyolcszázat úgy, ahogy itt áll.

Thornton megrázta a fejét, és Buck mellé lépett.

- Nem szabad, állj félre onnét - tiltakozott Matthewson. - Nem lehet segíteni, hagyjuk szabadon a pályát.

A tömeg elnémult; néhányan még odakiáltották, hogy kettőt fizetnek egyre, de hiába. Mindenki elismerte, hogy Buck csodálatos állat, de húsz darab ötvenfontos zsák mégiscsak sok volt, nem merték megoldani az erszényüket.

Thornton letérdelt Buck mellé. Két kezébe fogta a fejét, hozzányomta az arcát. Most nem cibálta tréfásan, ahogy szokta, nem is mormolt szerelmes szitkokat, csak a fülébe súgta: "Ha szeretsz, Buck. Ha szeretsz." Ennyit súgott. És Buck vinnyogott a visszafojtott izgalomtól.

A tömeg kíváncsian nézte őket. Egyre titokzatosabbá vált a dolog. Mint egy bűvészmutatvány. Amikor Thornton felállt, Buck elkapta kesztyűs kezét, megszorította a fogaival, és lassan, vonakodva elengedte. Ez volt a válasza, nem szavakkal, a szeretet jelével. Thornton hátralépett, jó messzire.

- Vigyázz, Buck! - mondta.

Buck megfeszítette az istrángot, majd néhány hüvelykkel visszaengedte. Így tanulta.

- Rajta! - hallatszott Thornton szava a feszült némaságban.

Buck jobbra lendült, hirtelen meghajolt - a szíj ismét feszes lett, s a százötven font nagyot rándított rajta. A szán megremegett, és talpai alól éles, fülsértő recsegés hallatszott.

- Újra - vezényelte Thornton.

Buck megismételte a fogást, ezúttal bal felé. A recsegésből pattogás lett, a szán megbillent, talpai csikorogva kimozdultak, és néhány hüvelykkel oldalt csúsztak. Buck kitörte a szánt. Az emberek meredten nézték, nem is tudták, hogy visszafojtják a lélegzetüket.

- Most gyí!

Thornton parancsa úgy csattant el, mint a pisztolylövés.

Buck előrevetette magát, nagyot rándítva megfeszítette a szíjakat. Minden porcikája részt vett az óriási erőfeszítésben, izmai megvonaglottak, kidudorodtak a selymes bunda alól, mintha külön-külön is élnének. Hatalmas mellkasa csaknem súrolta a földet, fejét is lehajtotta, előrenyújtotta, s közben a lába őrülten kapált, karmai párhuzamos rovátkákat vájtak a letaposott hóba.

A szán megbillent, remegett, félig már elindult. Ekkor Bucknak megcsúszott az egyik lába, és valaki hangosan felnyögött. Majd a szán előredőlt, s úgy látszott, mintha meg-megrándulna, sokszor egymás után, de valójában már nem jutott többé holtpontra... egy fél hüvelyk... egy hüvelyk... két hüvelyk... A rángatózás mindinkább elült; a szán lendületbe jött, és egyenleten csúszott tovább az úton.

Egyszerre sóhajtott fel mindenki: észre sem vették, hogy egy percig nem lélegeztek. Thornton a szán mögött futott, és rövid, élénk szavakkal biztatta Buckot.

A távolságot előre kimérték, s ahogy Buck közelebb ért a százyardos pálya végét jelző tűzifarakáshoz, mind erősebben tört fel az üdvrivalgás, és szélviharrá dagadt, amikor elhagyta a farakást, s egy vezényszóra megállt. Mindenki tombolt, még Matthewson is. Sapkák, kesztyűk repültek a levegőbe. Az emberek lelkesen szorongatták egymás kezét, nem nézték, hogy kiét, és általános volt a forrongás, a bábeli zűrzavar.

De Thornton térdre hullt Buck mellett. Fejét odaszorította a fejéhez, s cibálta előre-hátra. Akik odasiettek, hallották, hogyan szidja Buckot, s ő sokáig szidta, hosszasán és forrón, gyengéden, szerelmesen.

- Az angyalát, uram! Az angyalát, uram! - áradozott a tömlöckirály. - Ezret adok érte, uram, ezret, uram... ezerkétszázat, uram.

Thornton felállt. Nedves volt a szeme. Nem szégyellte, hogy könnyei végigcsurognak az arcán.

- Uram - mondta a tömlöckirálynak -; nem, uram. Elmehet a fenébe, uram. Mást nem mondhatok, uram.

Buck elkapta fogával Thornton kezét. Thornton megrázta, előre-hátra. S mintha közös kényszer mozgatna mindenkit, a nézők tisztelettudó távolságba húzódtak vissza, s azután már senki sem volt olyan tapintatlan, hogy megzavarja kettőjüket.



[ Jack London - A Vadon Szava ]

valójában az első olcsó dalszöveg próbálkozásom akarna lenni. nem magamnak írtam, de remélem nem haragszanak meg érte, ha felteszem ide..
kritikát szivesen fogadnék.
....................

Évek óta titkolom,
Azt a sok mindent,
Mi belül nyom.
Próbálom tartantani magam,
De már nem bírom,
Úgy érzem széthasít,
S túl sok sebet felszakít.

Bevallom, de Te megtagadsz.

Refr.
Kezem nyújtom Feléd,
De Te semmibe veszed,
Utánnad kiáltok,
Meg sem hallod,
Így tör lassan szilánkokra
Egy féltve őrzött álom.

Lelkem a semmibe lóg,
Lábam még hezitál,
Ha most utánnad szólok
Van még esély, hogy megvársz?

Refr.
Kezem nyújtom Feléd,
De Te semmibe veszed,
Utánnad kiáltok,
Meg sem hallod,
Így tör lassan szilánkokra
Egy féltve őrzött álom.

Irdatlan szépség,
Tömérdek báj,
Kérlek Téged, tépj szét,
Már semmi sem fáj.

Igéző szemek,
Csábító pillantás,
Mindez kell nekem,
Legyél Te a Társ!

Hófehér bőr,
Rideg mosoly,
Ábrázatom a tiédtől,
Ijesztően torz.

Ajkad telt,
Arcod tökéletes.
Szívem hevesen ver,
Ez már félelmetes.

Lenyűgözöl mindenkit,
Bármerre is mész,
S megigézel bárkit,
Aki, csak rád néz.

Tükörképemmel állok szembe,
Hazudnék, ha azt mondanám minden rendben.
Bőröm sápadt,
Lelkem belefáradt,
Szememből a fény kiveszett,
Mert az élet túl sok mindent elcseszett..
Riadtan tekintek a karomra,
S gondolok a sok baromra,
Kik mind ellenem voltak,
Egyenesen a szakadékba toltak.
Most már úgyis mindegy,
Amit az élet vehetett, elvett,
És már túl sok minden ment tönkre itt bent.
Ezt én már meg úgysem nyerhetem,
De kitartok még, emelt fővel,
S bírni fogom még, nem baj ha félek,
Biztos lesz még, hogy nagyot vétek.
Csak egy kicsit kell még várni,
Hogy ne legyen már mit bánni..
S akkor végre szállhatok,
Rám többé már hiába is vártok.
Csak egy kicsit kell még kitartani,
S csendesen tovább kiálltani,
Még ha nem is hallja senki,
Had tudja meg mindenki,
Mi lakozik bennem,
S hogy mennyi mindent tettem,
Mert ez már meg én úgysem nyerhetem,
Amit csak elveszthettem, elvesztettem.
Csak legyen már vége végre,
Hogy én észrevétlenül állhassak félre..

Hangok suttogják füledbe;
Tedd meg, most egyedül vagy a teremben.
Nincs már, ki kezed megfogja,
Se az, ki történetedet felfogja.
Nem tudhatják min mentél keresztül,
Most már nincs remény, így maradsz; egyedül.
Elő a kést, csak maradj csendben,
Nincs már veled senki se, nemde?
Csak mese, hogy nem fog fájni,
De már nincs mit megbánni..

Elő a kést, csak maradj csendben,
Húzd végig , s már vége is, rendben?

hát.. ilyen pozitivitást sem hallani miden nap. főleg nem tőlem. szóval úgy olvasni.. o_o
// egyébként igazán tudnék neki örülni, ha használnátok néha odalent azt a kis megjegyzés-es dolgot. köszönöm. //

Úgy léptél az életembe, mint a hirtelen vihar
De nem volt fejem fölött tető mi eltakar.
Neked hála kivirultam, mint a nap,
S azt mondtam nem sírok, majd ha fagy.

Ez most túl komoly,
Arcodon a mosoly is eltorzul.
Soha nem tudhatom mit éreztél akkor,
Mikor mindenre fény derült egy őszi hajnalon.
Tönkre tettem mindent,
S eltűnt minden mi évekig jellemzett.
A hűség, a tartás hova lett?
Megtettem, megcsaltam, átvertem.
Fel sem fogom, hogy mit tettem..

Soha nem ismertem meg igazán,
De nem volt merszem elé állni; Ki vagy hát?
A fejemet átvágták már nem egyszer,
Nem értem hogy is akadhattam össze pont veled.

Sok volt a fájdalom, mit te általad kaptam,
Mégis kevésnek éreztem, amit eddig adtam.
Elviseltem én mindent érted,
Hogy ne kelljen az elvesztésedtől félnem.

Bele sem merek gondolni mi lesz,
Ha egyszer arra ébredek; elvesztettelek.
Megtanultam feltétel nélkül szeretni,
És melletted a sok rosszat feledni.

Máig sem tudom elhinni,
Hogy őszintén meg tudok valakiben bízni.
Senkihez nem ragaszkodtam ennyire,
Veled néha elmennék innen messzire.

De nem tehetem meg, nem lehetek veled,
Hiába kívánom tiszta szívből, hogy melletted legyek.
Ezért maradnak továbbra is az álmok, s vágyak,
S csak remélni tudom, hogy egyszer valóra is vállnak.

A mai napon viszont én valamit megfogadok.
Az sem érdekel, ha te ezt megtagadod.
De hiába kéred, nem engedlek el, s talán
Egyszer te is rájössz mennyit ér, ha van melletted egy barát.


[2010. Március 30. // 21:40]

Szeretlek, de te ezt nem érted.
Sokat jelentesz nekem. Még mindig nem érzed?
Nem tudom, hogy mit tehetnék..
Bárcsak melletted lehetnék!
Megtenném bármit kérsz,
Hogy megmutathassam mennyit érsz.
Fontos vagy, s bár ezt soha nem kérted,
Egyszer elveszítelek, minden nap ettől félek.
Figyelj rám most kérlek,
Mert ennek nem lehet így vége..
Még nem.

................................................................
igen, valóban egy konkrét személynek szól.
majd rájön..
vagy nem.

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.

1943. augusztus 4. // Radnóti Miklós

Akkor, abban a pillanatban már teljes mértékben biztos voltam benne, hogy soha többé nem látjuk egymást. A telefon, levelezés pedig szóba sem jöhetett. Megfordult a fejemben, hogy még esetleg utánna kiabáljak, hogy megtudja mennyire szükségem van rá de nem tettem. Nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgot, és a könnyeimmel, a gombóccal a torkomban ez úgysem ment volna. Világosan felfogtam, hogy a 'mi' véget ért. Már nem volt olyan, hogy mi. Márcsak ő volt, és én. Újra egyedül..
A mellkasomban talán még soha nem éreztem olyam fájdalmat, mint akkor. Mintha több ezer penge hatolt volna keresztül a bordáim között, és elviselhetetlenül kapkodtam levegő után. Egy részem még mindig utánna akart rohanni, vele akart menni, és örökre mellette maradni. De én nem tettem semmit. Kinyújtott kézzel, könnyektől áztatta arcal néztem a vonat után, ami azt a dolgot vitte el az életemből, akit soha többet nem találtam meg utánna semmiben és senkiben.
Óráknak tűnő percek után, amikor a vonat körvonalai már kezdtek eltűnni a távolban én is hátatfordítottam, és egy sóhajjal vágtam neki a jól ismert útnak tudva, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen..
És akkor elveszítettem.



// megjegyzés: tulajdonképpen ez még Scarnak készült, mondván, hogy majd én írok olyat, amin sírva tud fakadni. de tekintve, hogy nem tetszett lerövidítettem. majd írok másikat..

..kényszerítették rá, hogy hogy minden egyes órában nézzen szembe magával felmérve a kárt, amit maga után hagyott. Már a második nap az őrület szélére került, és nem bírta tovább, nekiesett a saját tükörképének.
Mindössze három nap elég volt, hogy rájöjjön, az élete semmit nem ér. Már nem érzett magában tartást, egyszerűen képtelen volt, hogy bármit is tisztán lásson. Nem látta értelmét küzdeni. Nem volt senki, aki miatt értelme lett volna. Akiről pedig mégis azt hitte, hogy megéri végigszenvedni az életet elárulta. Életében először bízott meg valakiben tisztán és szeretett őszintén. De elárulták. Kihasználták. Régebben is felfogta már a szavak értelmét, de mostmár túlságosan is jól ismerte az érzést, amit mindegyik magával hordozott. Elviselhetetlen amikor valaki, -különösen egy olyan valaki, mint ő- hátbatámad. Világosan megértette mit tett. Azáltal, hogy őt elárulták, ő is megtette ugyanezt másokkal. És ennek hatalmas súlya volt.
Ahogy remegő kézzel próbálta a szilánkokat a helyükre illeszteni egyre szánalmasabban kezdte magát érezni..

folyt.köv.

Rajtad múlt, de te nem tettél semmit. Engedted, hogy újra beleszeressek valakibe, holott tudtad, hogy számomra ez mennyi áldozattal jár. Elvártad, hogy felmentselek minden alól, cserébe te fájdalmat okoztál. Rajtad múlt, hogy mennyit ér az életem, és mostmár megértettem. Itt állok, a korlát a hátammögött, készen arra, hogy eldobjam az életem. Rajtad múlt, hogy előre lépjek-e, vagy hátra. Előre léptem. Rajtam múlt, hogy megszeretlek-e. Megszerettelek.
Még mindig rajtad múlik, hogy követsz-e..

nem tudom. ez úgy az Egerből való hazafelé úton született zenehallgatás közben. története nincs. azt hiszem..

Van úgy, hogy nem érted mi ez az érzés
Fejedben cikázik milliónyi kérdés.
Nem érted hogy lehet,
De ő bármit kér, te megteszed,
És nem számít ha cserébe ő nem tesz,
Mert te túlzottan is szereted.

Az sem számít, ha súlyosan megbánt,
Csak köztetek legyen az a bizonyos fonál.

Darabokban hevert. Végignézett a körülötte elterülő tükörszilánkokon. Mindegyik az ő arcát mutatta, de mégsem ő volt. Hiába próbálta összeillesztgetni a darabokat, a törésvonalak nem tűntek el. Önmagával nézett szembe, de az összekép mégsem ő volt. Megsebződött.
Három napja zárták be ebbe a szobába, ahol egy falitükrön kívül semmi nem volt. A cél az lett volna, hogy nézzen minden nap tükörbe, és időzön el hosszan előtte alaposan átgondolva mit is tett pár héttel ezelőtt. Elítélték. Mélységesen megvetették és gyűlölték. Az első pillanatban megértette miért, és ő is ugyanígy érzett önmaga iránt. Mégis kényszerítették rá, hogy minden egyes órában nézzen szembe magával felmérve a kárt, amit okozott. Már a második nap az őrület szélére került, és nem bírta tovább, nekiesett a saját tükörképének.

folyt. köv.


[a későbbiek folyamán változhat.]

nem fűznék hozzájuk semmit. bocs, hogy mostanában nem igazán jelentkeztem. (legalábbis saját írással nem ) most késő este pótolok egy kicsit. -

Volt egyszer egy lány,
Ki talán túl sokat várt.
Azt hitte minden szép,
Életében jelen volt a remény.
Aztán idővel megtanulta,
Az élet egy kibaszott nagy csapda.
................................................

Közel engeded magadhoz az embereket,
Hogy aztán teljesen tönkretegyenek.
Mert nem érdekli a másik,
Nem figyeli hol hibázik,
Mert csak ő létezik,
A másikkal mi van, érdekli?
Addig kellesz neki csak,
Ameddig eléri amit akar.
Utána eldob, nem kellesz neki,
Ő élvezi, hogy minden happy.
Megtanulod milyen pofára esni,
És soha többé senkiben nem bízni.

a minap Karinthy könyvéből, most Móriczéból szeretnék idézni jeleneteket. talán most már nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nekem tetszett a könyv. vagy talán nem is a legmegfelelőbb megfogalmazás.. megfogott.

`Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.`

`De Misi lesütötte a szemét, s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele, és úgy feszegetni ki titkait; ó, istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé, s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.`

`A kisfiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom, s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?`

továbbra is azt mondom, hogy én nem láttam sok értelmét ennek. de ezt azért beteszem ide.
[ legalább erre a hónapra is lesz valami. mostanában nem igazán van időm írni. ]

A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.

Rómeó és Tybalt is azért megy a kastélyba, hogy megölje Rómeó apját. De végül Montagu Mercutio tőrje által hal meg. És Júliának pedig fává kell válnia, hogy újra helyreálljon a rend Neoveronában.

ezt hívják drámának?

igen, megint jelentkezem. de ezúttal csak egy igazán apró kis szöszzenettel, amit ének órán hoztam össze.
nem csodálkoznék, ha ezt is csak gyorsan végigpörgetnéd, és mennél is tovább. épp ezért, talán nem is érdemes elolvasnod. ha pedig nem így van.. akkor annak igazán örülök.

Négy fal között állva
Sorsodra várva
Kérded,
Miért te?

Hát igen, elég régen tettem már be ide valamit, és most sem mondhatom, hogy egy olyan dologgal jövök, amit talán érdemes elolvasnod. Azért azt megjegyezném, hogy nagyon régi vers, de a minap találtam meg a régi füzetemben.

Nem hittem volna, de mégis megtörtént,
Mint egy villámcsapás, olyan váratlanul ért.
A családi idill, mi eddig volt,
Túl gyorsan a feje tetejére fordult.
Nem hittem volna, hogy én is átélem,
De megtörtént. Ez az én életem.
Minek a pap előtt az a biztató jóban-rosszban,
Ha a végén úgyis csak a rosszt látod a jóban.
Nem hittem volna, hogy képes leszek rá,
De túléltem. Meddig megy ez tovább?
Szörnyű a szobádban hallva kuporogni,
Hogy mostmár te miattad is.
Nem akartam újra hallani őket,
De ez megtörtént, most mit érezzek?
Nem tudom, mi lesz ennek a vége,
De azt tudom, hogy ezek után nem sok jó érhet.