Próbáld elképzelni. Biztosan értelmetlenül hangzik, és nem is sikerül, de csak pár percre éld bele magad. Te vagy a Hó. Nincs annál nagyobb öröm, mikor a kisgyermekek ébredés után kinéznek az ablakból, és odáig lesznek örömükben, hogy leesett az első. Majd ahogy vidáman építik a hóembereket, és készítok a hóangyalokat. Aztán ahogy lenni szokott jönnek a nagyobbak, és apró darabokban ugyan, de lassan egyre több hiányzik belőled. De még ez is megéri, elvégre te is részese lehetsz a boldog hócsatának. De az idő rohan, és egyesek elfelejtenek meglátni téged a maguk valójában. Hasztalan rohannak a céluk felé, észre sem véve hányszor és hogyan taposnak végig rajtad. És hogy milyen nyomot hagynak maguk után.. ki nézi azt? Te persze lassan beletörődsz az egészbe. Egyre fogy az oly gyönyörő vakító fehérséged, hogy aztán ugyanolyan hétköznapi szürke legyél, akivel aztán már senki nem törődik és senkinek nem kell. Elfogy az érdeklődés írántad, és te mélyen megbántva érzed magad. Mégis, hosszú idő után, te újra leesel megint, csak hogy először örömöt szerezz a kisgyermekeknek, hogy a tavalyi gyermekek akik immár kezdenek felnőni elfeledjenek, és ők tépjenek apró darabokra. De te elviseled a fájdalmat. Mindegy, hány ezerszer mennek rajtad végig, milyen súlyosak a cipőtalpak te megjelensz jövőre, és az után, majd az után is, csak hogy annak a pár kisgyermeknek örömet szerezz. És csillogsz, amíg el nem veszíted értékedet. Elvégre nem teheted meg, hogy akár egyszer is elfelejts leesni. Megvan a saját feladatod, és feladva saját érzéseidet elfeded bánatodat, és büszkén mutatod, hogy te még ezek után is tudsz vakító gyönyörűségel fényleni. Csak, hogy másoknak örömet szerezz.
Te érezted már magad úgy, mint a hó?
Ez oolyan szép >.< kevesen képesek erre az emberek közül....meg bocsájtani
hát.. nem egy egyszerű dolog.
és köszönöm.