Bőre, mint a hó, oly fehér
Teljesen elfelejtett milyen is a napfény.
Ajka vörös, szeme éjsötét,
Örökké bolyongó, sosem látva reményt.
Lakhelye egy üres polc,
Egyedül gyorsan beleunt
Egyetlen vigaszát vitték el,
Mostanában, nem régen.
Azóta ül dermedten, egyedül
Az ablakon bámul ki rendületlenül.
Talán a sors akarta? -gondolataiba mélyed,
Nyílik az ajtó, félelme ébred.
Tudja jól, mi vár rá,
Nem remél, eleget tette mostmár.
Sorsába beletörődve hagyja,
A polcról a gyermek maga elé rakja.
Az oly sok mozdulat,
Ami mindig fájdalmat okoz,
Mostmár nem is érzi,
Csak hogy visszakerüljön - reméli.
Percekkel később, újra
A saját lakhelyén van.
Egyetlen kérdés van még számára;
Halál, vagy élet, mi hoz megváltást?
Nem gondolkodik sokat,
Csak a mélységet nézi, mely annyira hívogat,
Még egy lépés, és megteszi,
Csak arra kiváncsi, milyen azt érezni.
Nem bírja tovább, tényleg ugrik,
Ahogy földetér, a porcelán darabokra hullik.
Nem bánja már a döntést, hiszen megtudta,
Mégsem olyan érzéketlen, mint gondolta.
A fájdalom belé hasít, de nem bánja,
Ahogy egy kép dereng fel előtte, felfelé görbül a szája.
Örül, hogy a barátja nem látta,
Milyen egy porcelánbaba halála.
2009.11.04. 21:33 ~
Megjegyzés küldése