Bőre, mint a hó, oly fehér
Teljesen elfelejtett milyen is a napfény.
Ajka vörös, szeme éjsötét,
Örökké bolyongó, sosem látva reményt.
Lakhelye egy üres polc,
Egyedül gyorsan beleunt
Egyetlen vigaszát vitték el,
Mostanában, nem régen.
Azóta ül dermedten, egyedül
Az ablakon bámul ki rendületlenül.
Talán a sors akarta? -gondolataiba mélyed,
Nyílik az ajtó, félelme ébred.
Tudja jól, mi vár rá,
Nem remél, eleget tette mostmár.
Sorsába beletörődve hagyja,
A polcról a gyermek maga elé rakja.
Az oly sok mozdulat,
Ami mindig fájdalmat okoz,
Mostmár nem is érzi,
Csak hogy visszakerüljön - reméli.
Percekkel később, újra
A saját lakhelyén van.
Egyetlen kérdés van még számára;
Halál, vagy élet, mi hoz megváltást?
Nem gondolkodik sokat,
Csak a mélységet nézi, mely annyira hívogat,
Még egy lépés, és megteszi,
Csak arra kiváncsi, milyen azt érezni.
Nem bírja tovább, tényleg ugrik,
Ahogy földetér, a porcelán darabokra hullik.
Nem bánja már a döntést, hiszen megtudta,
Mégsem olyan érzéketlen, mint gondolta.
A fájdalom belé hasít, de nem bánja,
Ahogy egy kép dereng fel előtte, felfelé görbül a szája.
Örül, hogy a barátja nem látta,
Milyen egy porcelánbaba halála.
2009.11.04. 21:33 ~
Próbáld elképzelni. Biztosan értelmetlenül hangzik, és nem is sikerül, de csak pár percre éld bele magad. Te vagy a Hó. Nincs annál nagyobb öröm, mikor a kisgyermekek ébredés után kinéznek az ablakból, és odáig lesznek örömükben, hogy leesett az első. Majd ahogy vidáman építik a hóembereket, és készítok a hóangyalokat. Aztán ahogy lenni szokott jönnek a nagyobbak, és apró darabokban ugyan, de lassan egyre több hiányzik belőled. De még ez is megéri, elvégre te is részese lehetsz a boldog hócsatának. De az idő rohan, és egyesek elfelejtenek meglátni téged a maguk valójában. Hasztalan rohannak a céluk felé, észre sem véve hányszor és hogyan taposnak végig rajtad. És hogy milyen nyomot hagynak maguk után.. ki nézi azt? Te persze lassan beletörődsz az egészbe. Egyre fogy az oly gyönyörő vakító fehérséged, hogy aztán ugyanolyan hétköznapi szürke legyél, akivel aztán már senki nem törődik és senkinek nem kell. Elfogy az érdeklődés írántad, és te mélyen megbántva érzed magad. Mégis, hosszú idő után, te újra leesel megint, csak hogy először örömöt szerezz a kisgyermekeknek, hogy a tavalyi gyermekek akik immár kezdenek felnőni elfeledjenek, és ők tépjenek apró darabokra. De te elviseled a fájdalmat. Mindegy, hány ezerszer mennek rajtad végig, milyen súlyosak a cipőtalpak te megjelensz jövőre, és az után, majd az után is, csak hogy annak a pár kisgyermeknek örömet szerezz. És csillogsz, amíg el nem veszíted értékedet. Elvégre nem teheted meg, hogy akár egyszer is elfelejts leesni. Megvan a saját feladatod, és feladva saját érzéseidet elfeded bánatodat, és büszkén mutatod, hogy te még ezek után is tudsz vakító gyönyörűségel fényleni. Csak, hogy másoknak örömet szerezz.
Te érezted már magad úgy, mint a hó?