Darabokban hevert. Végignézett a körülötte elterülő tükörszilánkokon. Mindegyik az ő arcát mutatta, de mégsem ő volt. Hiába próbálta összeillesztgetni a darabokat, a törésvonalak nem tűntek el. Önmagával nézett szembe, de az összekép mégsem ő volt. Megsebződött.
Három napja zárták be ebbe a szobába, ahol egy falitükrön kívül semmi nem volt. A cél az lett volna, hogy nézzen minden nap tükörbe, és időzön el hosszan előtte alaposan átgondolva mit is tett pár héttel ezelőtt. Elítélték. Mélységesen megvetették és gyűlölték. Az első pillanatban megértette miért, és ő is ugyanígy érzett önmaga iránt. Mégis kényszerítették rá, hogy minden egyes órában nézzen szembe magával felmérve a kárt, amit okozott. Már a második nap az őrület szélére került, és nem bírta tovább, nekiesett a saját tükörképének.
folyt. köv.
[a későbbiek folyamán változhat.]
nem fűznék hozzájuk semmit. bocs, hogy mostanában nem igazán jelentkeztem. (legalábbis saját írással nem ) most késő este pótolok egy kicsit. -
Volt egyszer egy lány,
Ki talán túl sokat várt.
Azt hitte minden szép,
Életében jelen volt a remény.
Aztán idővel megtanulta,
Az élet egy kibaszott nagy csapda.
................................................
Közel engeded magadhoz az embereket,
Hogy aztán teljesen tönkretegyenek.
Mert nem érdekli a másik,
Nem figyeli hol hibázik,
Mert csak ő létezik,
A másikkal mi van, érdekli?
Addig kellesz neki csak,
Ameddig eléri amit akar.
Utána eldob, nem kellesz neki,
Ő élvezi, hogy minden happy.
Megtanulod milyen pofára esni,
És soha többé senkiben nem bízni.
a minap Karinthy könyvéből, most Móriczéból szeretnék idézni jeleneteket. talán most már nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nekem tetszett a könyv. vagy talán nem is a legmegfelelőbb megfogalmazás.. megfogott.
`Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.`
`De Misi lesütötte a szemét, s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele, és úgy feszegetni ki titkait; ó, istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé, s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.`
`A kisfiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom, s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?`
továbbra is azt mondom, hogy én nem láttam sok értelmét ennek. de ezt azért beteszem ide.
[ legalább erre a hónapra is lesz valami. mostanában nem igazán van időm írni. ]
A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!
Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.
Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.